Lili, a picitündér

Ede

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer régen egy szép nap, amikor a Keresztmami és a Mami elmentek az IKEÁba. Olyan régen volt ez a nap, hogy már senki nem emlékszik, hogy 8 vagy 10 éve volt, csak az biztos, hogy nagyon régen.

Az IKEA egyik nagy kosarában elefántok ültek. Puha, bájos kis elefántbébik, világoskék nadrágban. Keresztmami annyira beleszeretett, hogy megvette ajándékba a keresztgyerekének, aki akkor még tervben sem nagyon volt (illetve igen, de csak igen távoli tervben). Teltek az évek, a Mama és a Papa összeházasodott, a világoskék nadrágos kiselefánt pedig egyre izgatottabban várta, hogy mikor jön el az ő ideje.

Amikor a Mami terhes lett, már majd' kiugrott a bőréből, annyira várta haza a kisbabát. Hetekkel a szülés előtt beült már a kiságyba is, és ott várta őt. De hiába, mert a kisbaba soha nem jött haza a kórházból, az elefánt pedig újra egy dobozba került a babaruhákkal együtt. Nagyon szomorú volt, ő is sokat sírdogált csendben a doboz mélyén.

Aztán egy szép napon mozgolódás támadt, megnyílt a doboz, és a kiselefánt egy új gyerekszobában találta magát. Már kicsit óvatosabban mert csak örülni, és most a kiságyba se merészkedett be, csak a polcon ülve várta a kis gazdit, aki majd őt ölelni és szeretni fogja. Ekkor érkeztem meg én, de bevallom, eleinte nem sok figyelmet szenteltem neki. Ő meg csak ült ott, szomorú szemekkel. Mami néha odaadta nekem, de azon kívül, hogy jól fenékbe haraptam, nem törődtem vele.

Egészen addig, míg egy napon a Mami be nem költöztette a kiságyamba, és attól kezdve mi ketten együtt aludtunk. Mami elmondta, hogy amíg alszunk, ő fog vigyázni rám, hozzá kell majd bújnom, ha ölelésre vágyom. Két éjszaka telt el úgy, hogy nem nyúltam hozzá, a harmadik reggelen azonban úgy ébredtem, hogy a kezemben volt. Szerintem ő bújt oda, amíg aludtam, de nem bántam, nagyon finom volt összebújni vele.

Edének hívom, teljes nevén Edededede, de az túl hosszú, ezért a családnak inkább Edeként mutattam be. A legjobb barátom lett. Sokat beszélgetünk, és mindenhová magammal cipelem. Van is ebből konfliktus a Mamival, mert öltöztetés közben is kapaszkodom Edébe, és úgy elég nehéz rám adni mondjuk egy pulcsit. De azért persze megoldjuk.

Ede elkísér ha kúszni indulok, ha mászni megyek, ha felkapaszkodom valahová. Nem mondom, nélküle talán könnyebb lenne, de nem hagyom magára! Ede a barátom, és hangosan kiabálom a nevét, ha elveszik tőlem. Ede nélkül nincs alvás, nincs játék, nincs semmi. Edével szép az élet. Szeretlek, Ede! :)

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja