Lili, a picitündér

Állóháború

Mert az úgy van, kérem szépen, hogy az ember lánya megszületik, fejlődik szépen, de a szülők mindig többre vágynak. Aztán megkapják, és visszasírják azokat a szép időket, amikor még nyugi volt.

Mama mindig szerette, ha megkérdezték tőle: "És te hogyan altatod el a gyereket?". Imádta nézni az elkerekedett szemeket a válasz hallatán: "Leteszem a kiságyba, ő meg elalszik." Nos, igen, én így csináltam ezt 9 és fél hónapon át, csakhogy most rájöttem egy fontos dologra. A kiságyban nemcsak feküdni lehet. Ó, nem! Abban fel lehet ülni, fel lehet állni, és ha már egyszer tudok erről a lehetőségről, ki is használom.

Vasárnap vendégségben voltunk, ahol rengeteget kúsztam-másztam (igen, a négykézlábas haladás is zökkenőmentesen megy már, pláne, ha nem csúszik ki alólam a talaj), más gyerekekkel játszottam, és nagyon elfáradtam végül. Hazafelé el is aludtam a kocsiban, és utána hiába játszottunk itthon még egy órát, nem fáradtam el eléggé. Illetve egy ideig úgy tűnt, hogy igen, de mikor észrevettem, hogy Mami le akar fektetni engem egész éjszakára, kikértem magamnak a dolgot.

Egy órán át birkóztunk: ő lefektetett, én felálltam. Eleinte nem volt morcos, puszikat dobáltam neki, integettem (ezzel mindig leveszem a lábáról). Aztán eldurvult a dolog. Én egyre fáradtabb és nyűgösebb lettem, kivágtam a cumit a kiságyból, kiabáltam, reklamáltam, ő meg egyre nehezebben viselte ezt az új viselkedést. Hiába, elkényeztettem őket, és most ezért ilyen nehéz a szüleimmel.

Végül Mami megelégelte a hisztit, leült a szobában, de nem nézett rám. Nagyjából 20 perc lehetett, de nekem éveknek tűnt, mire annyira elálmosodtam, hogy először csak leültem, aztán le is feküdtem. Elaludtam, de még álmomban is fel-fel próbáltam kelni. Meg akartam mutatni, hogy én vagyok az erősebb, de az a helyzet, hogy a fáradtság még nálam is erősebb volt. Végül Mama betakart, és kiment. Legalábbis reggel már nem volt ott, mikor ébredtem...

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja