Lili, a picitündér

Mostanában

...megint kicsit ellógtam a friss bejegyzést, de mindig rám pirít valaki, hogy írjak már. És mivel roppant szófogadó kisbaba vagyok, írok. :)

Szüleim nagy meglepetésére hamar eluntam a kúszást, mert időközben rájöttem, hogy én fel tudok állni. Sőt, ha van miben kapaszkodni, akkor pár óvatos lépést is meg szoktam kockáztatni. Ők meg csak ámulnak, és azt mondogatják egymásnak, hogy "Oda nézz! Milyen ügyes!" Mondom én, hogy nem kell nekik sok a boldogsághoz...

Tegnap találtam a nappaliban egy hatalmas kosarat. Mózes-kosárnak hívják, de nem tudom, miért, hiszen a Mamié volt, aki nem Mózes, hanem Ágnes. Na mindegy. Szóval ez a kosár telis-tele van játékokkal. Végre rájöttem, hová tűnnek időről-időre a dolgaim: Mami bepakolja a kosárba. Na, több se kellett, mindjárt elkezdtem a kirámolását. Csodás kincseket leltem benne, mindenféle csudát, amiket már nagyon rég nem is láttam. Vagy egy órát pakolásztam ott, amikor hirtelen rájöttem, hogy én nagyon álmos és éhes vagyok, így jeleztem a szülők felé a pancsiigényemet. Mázli, hogy veszik a lapot, nem kell nekik sokat magyarázni, úgyhogy el is vittek fürdeni és aludni.

Pénteken feltaláltam még egy mókát: ha felébredek a kiságyamban, a rácsba kapaszkodva simán fel tudok állni, és úgy várom a leggyorsabb családtagot, aki beér a szobába. Először a nővérem, Ágica talált így rám, de azóta a szüleimet is rendszeresen megörvendeztetem a mutatvánnyal. Mama imádja, mikor így talál rám, mindig azt mondja, hogy csuda édes vagyok, ahogy a kis kugli fejem kikandikál a paraván mögül. A Mama mamája, aki az én Nagyim, mesélte a Mamának, hogy amikor ő volt ilyen pici, mint én most, ő is állandóan ezt csinálta. Tengeralattjárónak hívta, mert mindig eltűnt, majd újra felbukkant az ágya szélére terített fürdőlepedő mögül. Most végre a Mama is megtudta, milyen édes tud lenni ilyenkor egy kisbaba. :)

Ma reggel doktorbácsinál voltunk. Semmi bajom, de ezt nem hiszik el nekem sosem. Ez a bácsi az ortopédián dolgozik, és mindig megállapítja, hogy minden oké. Ma először viszont nem tette hozzá, hogy "jöjjenek vissza három hónap múlva kontrollra", úgyhogy remélem, nem kell mennem többet. Ma csak annyit dörmögött nekünk, hogy minden rendben. Ezt nélküle is tudtuk, de így már papírom is van róla.

Két hét múlva megyünk megint a neurológus nénihez, akit nem nagyon bírok. Szívből remélem, hogy végre békén hagy, és nem rendel megint vissza. Nagyon utálok oda járni, ráadásul semmi értelme. Néha találkozunk ott gyerekekkel, akiken látszik, hogy bizony okkal vannak ott. Mindig hülyén érezzük magunkat, mert olyan, mintha elvennénk az időt azoktól, akiknek tényleg szükségük van orvosra. Talán végre észhez tér a dokinéni, és nem akar újra látni. Mert én biztosan nem akarom őt...

Bár mindenki riogatja a Mamit, hogy a remek alvókám elromlik majd, egyelőre nem tervezek ilyesmit. Éjjel 11-14 órát alszom (ha borongós, esős idő van, akkor inkább többet), nappal még 2-3 alvás mindig becsúszik, alkalmanként 1-2 óra. Nagyon jókat alszom, és utána mindig részletesen elmesélem a Maminak, hogy mit álmodtam. Szerintem nem érti az egészet, de próbál úgy tenni, és biztat, hogy mondjam tovább.

Képzeljétek, mostanában Papáék néha magamra hagynak. Elvisznek engem a Papa anyukájához, aki az én másik nagymamám, és órákra elmennek. Nem tudom, merre csavarognak, de a nagymamám eleinte nagyon aggódott, hogy majd sírni fogok sokat. De miért tenném? Nekem ott is jó, ő is szeret, ad enni és el is altat, játszik velem sokat, szóval minden rendben van. Szeretek nála is lenni, de az azért nem fér a fejembe, hogy a szüleim vajon merre tekeregnek ilyenkor. Amint megtanulok beszélni, megkérdezem őket. :)

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja